Kossuth rádió - Társkeresés fogyatékkal élőknek is

Elhangzott: 2005. július 5.
2005. július 7., csütörtök 18:07

A falu lakói azt természetesnek veszik, ha valaki egyedül él, de azon már megbotránkoznak, ha egy magányos ember társközvetítő irodához fordul. Néhányan azonban mégis csak legyőzik a félelmüket, egyre többen veszik igénybe annak az irodának a segítségét, amely immár a fogyatékkal élő embereknek is segít a társkeresésben.

Külföldön egyre népszerűbbé válik a vállalkozás, amely csakis modell szépségű és egészséges munkavállalókat közvetít a cégeknek. Ennek a félelmetes és meglehetősen kirekesztő ötletnek a gazdái azzal érvelnek, a világ erre tart, aki pedig nem felel meg a szépségről alkotott mai képnek, lemarad. Szerencsére a világ nemcsak ilyen, és még vannak olyan emberek, akik nem dőlnek be az embertelen trendnek.

Borbély József is közéjük tartozik. Ő azt mondja, azokat is segíteni kell, akik hátrányos helyzetben vannak, igaz nem a munkaerőpiacon dolgozik és nem munkaerőközvetítéssel foglalkozik. Abban próbál segíteni, hogy az emberek társra találjanak, ahogy ő nevezi, „humánkapcsolat irodája” immár fogyatékkal élő embereknek is szervez találkozókat.

– Azt kérte tőlem, hogy még csak véletlenül sem áruljam el a nevét, és azt se közöljem, hogy ez a beszélgetés melyik faluban készül. Attól fél, hogyha netán kiderülne, hogy ön társközvetítő irodához fordult, akkor megszólnák itt a faluban.

– Attól félek, hogy azt gondolják rólam, hogy elment az eszem. Hogy egy nő 60 éves korában társat keressen magának, miután jó neki bezárva a négy fal közé? Összevissza beszélnének rólam, hogy mit képzelek én, mit akarok már, miért nem tudok nyugton maradni. Miért nem jó nekem így egyedül?

– Miért? Ebben a faluban az a természetes, hogyha valaki hatvan éves és netán egyedül él, akkor annak élete végéig így kell élnie, társ nélkül, magányosan?

– Hát valószínű. De túl csendes minden. Nem tud kielégíteni, hogy csak tévét nézzek vagy rádiózzak, önmagamban meg nem beszélgethetek, nincs senkihez szólni, nincs kitől tanácsot kérni, minden problémát egyedül magamnak kell megoldani. – Az asszony férje három éve halt meg, gyermekei ugyan látogatják, de mivel távol élnek, ritkán. – A kezdeti időben még csak el-elvoltam, de most már egyre nehezebben viselem el. Sajnos én is jártam úgy a múltkor, hogy szóltak hozzám, rám köszöntek, és nem tudtam megszólalni. Szokatlan volt, mert hetente háromszor ha találkozom vagy beszélgetek valakivel, maximum.

Mivel egyáltalán nem járok sehova, kapcsolatot teremteni senkivel nem tudok, és azért gondoltam, hogy hátha találok valakit, akivel elkezdhetnék levelezni, találkozni vele, barátok lehetnénk, jobban megismernénk egymást, és talán ő is, aki egyedül van, hát ő is talán talál magának valakit. Elég nehezen szántam rá magam.

– Az elmúlt egy év során, milyen tapasztalatokra tett szert?

– Több férfivel vettem fel, vagy vette fel velem a kapcsolatot telefonon, személyesen nem találkoztam csak egy-két személlyel. Az egyik csoportjuk, úgy gondolta, hogy én tulajdonképpen nem is társat keresek, hanem csak egy futó kapcsolatot. Nem vettek komolyan egyáltalán. A másik csoport meg, mivel azt mondtam, hogy nem tudok a lakásból elmenni randevúzgatni velük, megállapították, hogy ez a nő annyira beteg, hogy nem érdemes foglalkozni vele. Volt egy combnyaktörésem, elég nehéz műtéten estem át, és egyszerűen nem foglalkoztak tovább velem.

Borbély József társközvetítő irodája egy székesfehérvári panelház harmadik emeletén egy parányi szobában található, ide tulajdonképpen csak egy szék, egy íróasztal, és egy számítógép fér el. – Hát igen, a mozgáskorlátozottak biztos, hogy nagyon nehezen tudnának feljönni, de nincs is rá szükség, hogy feljöjjenek, fáradjanak, hiszen levélben vagy interneten megkapják a kérdőívet és kitöltik, az alapján dolgozunk.

– Ön két héttel ezelőtt kilenc megyei napilapban közzétett egy hirdetést az alábbi szöveggel: "Emberséges társközvetítés, fogyatékkal élőknek is."

– Már nagyon sokan jelentkeztek, legalább 25-30 fogyatékkal élő, akik nemcsak mozgássérültek, hanem látással, hallással, egyéb problémája van. Tehát a fogyatékosok jelentkeznek a hirdetésre. Tudomásom szerint nincs más olyan társközvetítő iroda ma Magyarországon, amely így hangsúlyozottan végezne társközvetítést fogyatékosok számára. Ez nem üzleti kérdés elsősorban, hanem emberség dolga. Szerintem, minden embernek joga van a magánélet boldogságához, így a fogyatékkal élőknek is. Én is fogyatékkal élek, a fülkagylóm hiányos és annak idején gyerekkoromban megéltem ennek a szépséghibának, minden hátránya, csúfoltak és tudom, hogy milyen fogyatékkal élni, és milyen nehéz kortünet ma, hogy az emberek nem találnak társra, még egészséges emberek sem, hát akkor egy fogyatékost képzeljünk el, hogy milyen nehéz neki egy megfelelő társat találnia. És ezért vállaltam, vállaltuk, hogy számukra is végezzük a társközvetítést, helyettük mi elvégezzük azokat a lépéseket, hogy a megismert partner már tudjon az ő fogyatékosságáról, ez nagyon fontos, hiszen neki akkor nem kell magyarázkodnia, hogy milyen problémái vannak. Több éven át végeztük a társközvetítést, míg megfogalmazódott bennünk, hogy tudatosan kell fogyatékos emberek számára a társközvetítést elkezdeni, kidolgozni a megfelelő technikákat, hiszen úgy nem lehet. Ez nagy felelősség.

Szakmai segítséget kaptunk az országos szervezetektől, véleményezték a kérdőívünket, ők fogalmazták meg, hogy ez nagyon fontos, hogy hogyan kérdezzünk. A kérdőívre adott válaszok már eldöntik, azt, hogy milyen fogyatékkal él, illetve azt is, hogy a leendő társa elfogadja-e őt úgy, a fogyatékosságával.

– Ön mit tapasztal, hogy az egészséges emberek elfogadnak, vagy elfogadnának fogyatékkal élő embereket is társuknak?

– Igen, tehát egy nagyon jelentős része a nem fogyatékosoknak ugyanazt a kérdőívet kapja egyébként a fogyatékos és a nem fogyatékos is, és van egy erre vonatkozó válasz, egyértelműen bejelölik a nem fogyatékkal élők, hogy elfogadnak társnak fogyatékkal élőt és ez egy nagyszerű, hogy nincs egy ilyen bezárkózás.

Gellért András összeállítása nyomán