2006. február 6. Vörösmarty Rádió „M-esély” c. műsora

Szerkesztő-riporter: Szabó Nikoletta

- Mikor és hogyan alakult meg a Humánkapcsolati Iroda?

- Négy évvel ezelőtt alakult meg. Úgy kezdtük, hogy Fejér megyén belüli társkereséssel foglalkoztunk. Ezt a tevékenységünket az óta is folytatjuk, most már országos lefedettséggel, sőt külföldről is vannak társkeresőink.

- Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?

- Nagyon nehéz volt. El lehet képzelni, amikor még számítógépet sem használtuk. Az egész lakás tele volt különböző dobozokba rakott borítékokkal, a beérkező papírkérdőívekkel. Ilyen kezdetleges módszerrel próbáltuk összenézni, hogy ki kihez illik. Nagyon kalandos, mit ne mondjak nehéz volt, de szívesen gondolok vissza, hiszen akkor kezdtük, lelkesek voltunk. Ma már egy számítógépes keresőprogram minden összehasonlító adategyeztetést megold.

- Visszaemlékszik még az első emberekre, akik jelentkeztek Önöknél?

- Hogyne, néha fel szoktam őket hívni, mert ők voltak az elsők, már sikeresen társra találtak. Az ő sikereit tartjuk a mi első eredményeinknek. Annyit hadd mondjak el, hogy a négy éves tevékenységünkből vannak kisbabáink, tehát házasságok és kisbabák is születtek, illetve már több esküvőre meghívtak bennünket.

- A társközvetítő iroda fogyatékkal élőkkel is foglalkozik. Honnan jött az ötlet egyáltalán, hogy ilyen emberekkel is foglalkozzanak?

- Ezt röstellem bevallani, de nem én, nem mi találtuk ki. Mi úgy dolgozunk, hogy egy kérdőívet küldünk el mindenkinek, ők ezt kitöltik, és ennek alapján nézzük meg, hogy milyen társat keresnek, kik illenek hozzájuk. Ezen a kérdőíven van egy szabadon hagyott felület, ahol lehet üzenni a leendő társnak, vagy elmondani, amit fontosnak tart önmagáról, mert nem fér bele a kérdések közé. Így érkeztek kérdőívek, például egy fiatalembertől, aki fél lábbal, tolókocsiban él, szeret bulizni, és szeretne fiatal lánnyal megismerkedni. No, az ilyen esetekkel nem tudtunk korábban mit kezdeni, ezért határoztuk el, hogy az egészet átgondoljuk, célirányossá tesszük a fogyatékossággal élők számára is. Szeretném hangsúlyozni, hogy ugyanazt a kérdőívet kapja mindenki. A fogyatékossággal élők is, és akiknek nincs semmilyen problémájuk.

- Ez egyfajta integrációnak minősül ugye?

- Nevezzük annak, hiszen ez ma egy divatos szó. Így van, tehát minden tekintetben ugyanaz az eljárás. Ami nagyszerű ebben, hogy így nem rezerválódnak, hogy fogyatékkal élő csak fogyatékkal élőt választhat társnak, hanem oda-vissza mozog a közvetítés lehetősége. Van, aki azt mondja, hogy fogyatékkal él és úgy dönt, elég az ő baja, és egy egészséges társat szeretne. Vagy az is nagyszerű dolog, hogy nagyon sok problémamentes ember elfogad társnak különböző fogyatékkal élő partnert.

- Ez egy kicsit hihetetlenül hangzik számomra, hiszen a mai világban annyi problémájuk van az embereknek, és mégis elfogadnak egy fogyatékkal élő embert és választanak párul? Ön szerint ez hogyan alakul, vagy mi játszódik le az emberek agyában?

- Én nem tudom, bizonyára nagyon különböző dolgok. Van, aki magyarázkodik, mentegetőzik, azért, mert ő nem él fogyatékkal és nem is ilyen társat akar. Ezt – szerintem –, mindenkinek önmagában kell eldöntenie, hogy felvállal, vagy nem vállal fel ilyen kapcsolatot. Van, aki elfogadja – és ennek örülök. Most is egy fiatal párról tudok, egy budapesti fiatalember és egy pécsi lány, huszonévesek. A lány fogyatékkal él, a fiatalember nem, és valószínűleg ott is házasság lesz. Őket kellene talán megkérdezni, hogy mi motivál egészséges fiatalembert vagy kevésbé fiatalembert, hölgyet, vagy urat, hogy ezt jelölik meg a kérdőíven. Én azt mondom, hogy rossz alkuval ez nem működik. Tehát ha sajnálatból teszi valaki, annak biztos, hogy nem lesz sikeres kapcsolata.

- Hogyan tudják leszűrni, hogy az emberek az igazságot írják be a kérdőívbe, a kérdőlapra, vagy pedig hazudnak? Hiszen az interneten keresztül ma már - akik ismerkednek - benne van az is a pakliban, hogy azt írok be, amit akarok, hogy jobb színben tűntessem fel magam.

- Köszönöm a kérdését! Gyorsan tisztázzuk, hogy mi nem internetes társközvetítők vagyunk. Én a hagyományos társközvetítőkhöz sorolnám magunkat. Az internetet használjuk, mint a XXI. század egyik lehetőségét. Ugyanúgy ki lehet tölteni papíron is a kérdőívet, tehát akinek nincs internet hozzáférése, azoknak elküldjük a tájékoztatót és a kérdőívet papíron, majd visszakapjuk. Egy nagy szűrő az, hogy mi mindenkivel személyesen elbeszélgetünk. A kérdőívünkön a fogyatékosságra vonatkozó tájékozódó kérdések, hogy milyen jellegű, mozgással, értelmezéssel, hallással, beszéddel, látással kapcsolatos problémája van, ez nem elég árnyalt. Ezért mindig feltesszük azt a kérdést is, hogy mit mondjunk, mikor bemutatjuk őt a leendő társnak erről a problémájáról. S ki-ki elmondja, hogy például szemprotézissel él, vagy egyik lába hiányzik. Mi ezt minden esetben közöljük a másik féllel, hogy ne nekik kelljen magyarázkodni, egy ismerkedést azzal indítani, hogy nekem milyen problémám van. A kontroll, a szűrő, hogy valós adatokat adott meg mindenki önmagáról, elsősorban az, mindenkivel személyesen elbeszélgetünk. A tájékoztatóban pedig leírjuk, hogy nincs értelme kozmetikázni a dolgokat, mert ha valaki ötven éves, vagy száz kiló, akkor az első találkozásnál úgyis kiderül, ha valótlant töltött ki a kérdőíven.

- Meg lehet saccolni, hogy körülbelül ma Székesfehérváron ma hány ember van Önökkel kapcsolatban, akik társat keresnek?

- Tehát nem csak fogyatékkal élők, hanem általában?

- Igen, általában.

- Olyan ezerre tehető a számuk, de ezt a számot inkább Fejér megyére mondanám.

- És ezekből hányan élnek fogyatékkal?

- Ebből sajnos nem készültem. Fejér megyéből körülbelül ötven-hatvan fő, és itt a korosztály általában a huszonegy évestől a hetven évesig.

- Van bármiféle kritérium, amelyeknek meg kell felelni, amikor jelentkeznek Önökhöz?

- Nem, a kritériumot mindenki saját maga állítja. Mi azt mondjuk a társközvetítéskor, hogy egy katalizátor vagyunk, nekünk nincs más szerepünk. Nem szólhatunk bele, hogy a jelentkező kit választ. Akkor dönt mindenki a kritériumokról, amikor a kérdőívében megjelöli, hogy ő milyen partnert szeretne. Például mindenki meghatározza, ő hány éves, és a közvetlen kérdés az, hogy hány évestől hány évesig keres. Tehát van egy visszakérdezési lehetőség is, és nagyjából reálisan töltik ki a kérdőívet.
- Azt szeretném kérni, hogy akkor most az elejétől a végéig nézzük meg, hogy hogyan zajlik egy folyamat onnantól kezdve, hogy mondjuk egy férfi meglátja az Önök hirdetését és egészen addig, amíg találkozik egy hölggyel!

- Ha valaki kapcsolatba kerül velünk, akár az interneten, akár a telefonszámunkat felhívja, mindenképpen ez az első lépés számára – és szerintem a legnagyobb lépés, amit ha valaki meglép, akkor szinte biztos, hogy előbb-utóbb társra talál. Aztán a kérdőívünk kitöltése a következő lépés. Jelenleg a kérdőívünk harmincöt kérdést tartalmaz. Beérkezik a kérdőív hozzánk. Ezt felvisszük egy számítógépes keresőprogramra, és az a másodperc töredéke alatt kimutatja, hogy kik a számára lehetséges partnerek, akik szintén társat keresnek életkorban és iskolai végzettségben, egzisztenciális helyzetben, minden szempontból ugyanolyat. A következő lépés, ez nagyon fontos, hogy telefonon felhívjuk az új társkeresőt. Nyilván aki hallássérült, annak levelet írunk, de kilencvenkilenc százalékban telefonon beszélgetünk a társkeresőkkel. Ilyenkor mindent, amit tudunk a leendő társáról, elmondunk neki. Ha ő úgy dönt, hogy kezdjük vele a társközvetítést, akkor megadjuk kölcsönösen egymás elérhetőségét. Én azt mondom, mint férfi is, meg tapasztalatból is, általában a hölgyek azt kérik, hogy a férfi tegye meg az első lépést. Az első telefonhívást, vagy az első e-mailt mégiscsak a férfi küldje el a hölgyhöz.

- Akkor utána már Önök szabadjára hagyják őket?

- Nem, nem, Isten őrizz…dehogy hagyjuk szabadjára! Meghatározatlan ideig és meghatározatlan számban végezzük a közvetítéseket Mert mi rá a garancia – kérdezem én –, hogy ha az adatok szintjén nagyon szépen megfelelnek, de vajon szimpatikusak-e egymásnak a személyes találkozás során is? Ezért nálunk nincs meghatározva, hogy ki hány ismerkedést kér, és milyen ütemben kér. Lehet, hogy elég egy telefon és azt mondja, hogy köszönöm szépen, én nem is akarok vele találkozni. Ilyenkor másik partnert ajánlunk. Mondhatok gyorsan egy decemberi esetet?

- Nyugodtan.

- Egy hölgy két évvel ezelőtt jelezte, hogy ő megtalálta általunk a társát és lekerült a keresőprogramról. Most decemberben írt egy levelet és érdeklődött, igaz-e, hogy mi meghatározatlan időre vállaljuk a társközvetítést. Hát, igen, mi két év után is – sajnos kétéves kapcsolata szakadt meg –, folytatjuk számára a vállalt közvetítést.

- Miért nem találnak az emberek társat az életben, mért van egy irodára szükségük ahhoz, hogy szerelemre találjanak?

- Mindenki arra hivatkozik, hogy nincs ismerkedési lehetőség. Egy hölgy úgy fogalmazott, hogy nem tűzhet a gallérjára egy kitűzőt, szabad vagyok felirattal. Igen, ezt elmondják a férfiak is, hogy nem szólíthatnak le úton-útfélen hölgyeket, mert az más kategória. Szerintem a korral jár, hogy kicsit beskatulyázódtak az emberek, mindenki rohan, szalad, és nincs senkinek sem ideje, sem lehetősége az ismerkedések hagyományos formáira.

- Úgy gondolom, ez egy kényelmes megoldás is.

- Én azt mondanám, célirányos. Az életünkben annyi minden van, amiről nem mi döntünk, mert az úgy jön, adja az élet, de aki egy picit végiggondolja, hogy én egyedül élek, rossz nekem egyedül, akkor – azért mondtam az előbb –, a legnagyobb lépést, ha kitölti a kérdőívünket, már megtette, mert akkor már megfogtuk a kezét. És nem engedjük el addig, amíg ő nem jelzi, hogy köszönöm, nem kérek több közvetítést, megtaláltam azt, akit eddig csak kerestem.
- Hány embert foglalkoztat ez a Humánkapcsolati Iroda itt Székesfehérváron?

- Ez így nagyon patetikusan hangzik, hogy Humánkapcsolati Iroda. Ez egy családi tevékenység. Tulajdonképpen én a pedagógusi munkám mellett végzem a feleségemmel, lányommal és a fiammal. A fiam, aki informatikus, a technikai részét biztosítja. Tehát nem egy nagy irodát kell elképzelni sok nyüzsgő emberrel.

- Arra kérném most, hogy néhány olyan kapcsolatot meséljen el nekünk, amelyekre szívesen emlékszik vissza, amelyek valamiért különlegesek az Ön számára!

- Most eszembe jutott egy – ő is a régiek közül való. Nem mondok települést, fejér megyei az illető hölgy, Székesfehérvárra jár dolgozni három műszakban. Özvegy, emellett hatalmas nagy kertje van – falun. Emlékszem rá, hogy mindig, amikor délutános műszakból hazaért, este tíz után hívott engem. Elmondta a kudarcait a társkereséssel kapcsolatban. Én próbáltam belé lelket önteni, hogy van másik úr. Gyakran mondta, Borbély úr, hagyjuk abba. Akkor érkezett egy kérdőív, egy olyan úrtól, aki nem titkolta, hogy korábban alkoholista volt, ezért ment szét a családja. Elváltak, és ő segítséggel, egyházi karitatív segítséggel teljesen megváltozott. Absztinens, templomba járó ember lett. Ezt az urat ajánlottam én ennek a hölgynek. Ő meg kétségbe volt esve, mert a férje is alkoholista volt, és most meg egy ilyen emberrel akarom összeismertetni. Ha hiszi, ha nem, most együtt élnek, együtt járnak templomba. A hölgy korábban nem volt vallásos, a férfi kedvéért kezdett templomba járni. Legutóbb, mikor beszéltem velük, úgy fogalmazott a hölgy, hogy mindennap szebb, mint az előző volt. Ez egy kedves élményem, még az első időszakból. Aztán nagyon nehéz elfelejteni azt a hölgyet, akinek az édesanyjával kellett beszélnem, mert annyira beszédhibás volt a hölgy, és az édesanyja kért meg, hogy beszéljek a fiatalember édesanyjával is. Aztán két anyuka beszélte meg a fiatalok találkozását. Ők is együtt vannak. Sok ilyen eset van. Aki társat keres nálunk, azoknak végig kell menni a keresés, választás útján, ami néha rögös is lehet, de mindenképp megéri. Ráadásul a társkeresőink tudják, hogy mi mindig mindenben mellettük vagyunk, segítjük őket.

- Csak személyesen azok jelentkezhetnek Önökhöz akiknek párra van szükségük, vagy hozzátartozójuk, barátaik, szüleik is?

- Igen, ez egy tipikus dolog, hogy sok felnőtt gyermek főként az anyukájáért izgul, vagy szeretné látni, hogy az anyukájának is van társa, partnere. Előfordul, hogy a lányok töltik ki az anyukájuknak a kérdőívet. Volt már olyan, hogy barátnő töltötte ki a barátnőjének a kérdőívet. Testvértől is kaptunk már, és szülőktől is kérdőívet, de jobbára az a jellemző, hogy mindenki saját maga tölti ki magának.

- Egy ilyen iroda miből tudja fenntartani magát?

- Hát abból, hogy nem mentünk el nyaralni, nem festettük ki a lakást, meg mindenről, amiről le lehetne mondani, arról le kell mondani. A hirdetések nagyon sok pénzt elvisznek, meg a telefon, és egyéb működési költségek. Igaz, közvetítési költséget kérünk egyszeri alkalommal mindenkitől. Én most úgy látom, ha nem lennék főállású pedagógus, a társközvetítést nem tudnám végezni, mert ennek bevétele nem elég a megélhetésre.

- Önnek miért volt fontos az, hogy segítsen az embereknek azzal, hogy társra találjanak? Tehát miért gondolta azt, hogy Önnek ezt kell csinálnia, hogy hozzá kell fognia?

- Őszinte leszek, meg kíméletlen, és elmondom Önnek, hogy eleinte haszonszerzésből, mint vállalkozó, képzeltem el, ahogy mindenki ezért vállalkozik. De én nem az a típus vagyok. Én művelődési központban dolgoztam sokáig, most is az iskolában kisegítős osztályban tanítok, problémás gyerekeket. Azt hiszem, ha valaki nem érzi azt, hogy fontos, amit dolgozik, nem köszönik meg neki néha azt, hogy sikerült, tehát ha nem tud együtt örülni, akkor ezt a munkát nem tudja csinálni. Ez éjfélbe nyúló, vagy éjfélen túl nyúló munkát jelent nekem minden nap. Én azért folytatom, mert azt érzem, hogy az embereken segíteni jó.

- Mit üzenne azoknak az embereknek, akik nem mernek segítségért fordulni Önökhöz, mert kínosnak érzik ezt a szituációt, hogy egy iroda segítsen nekik abban, más emberek segítsenek abban, hogy társra találjanak?

- Azt üzenem nekik, hogy mi nagy szeretettel várjuk őket! Bízzanak meg bennünk, és döntsék el, hogy nekik mi a jobb: Élni úgy, hogy őrlődik a magányban, vagy pedig egyszer kell egy nagyot lépni, felemelni a telefonkagylót, vagy felmenni az internetre, megtalálni bennünket, és onnantól kezdve mi már fogjuk a kezét.

- Térjünk vissza egy kicsit a fogyatékkal élőkre. Én úgy tudom, hogy Magyarországon nem nagyon van olyan másik társközvetítő iroda, aki foglalkozik fogyatékkal élőkkel.

- Én is így tudom. Sok forrásból kaptam ilyen megerősítést. Most már Magyarország minden részéről ilyen jelzések érkeznek a társkeresőktől is hogy nincs másik ilyen közvetítő. Ugye ez egyrészt egy problémás terület. Mi is nagyon sokat gondolkodtunk rajta, hogy hogyan lehetne ezt elkezdeni, működtetni. Szakmai segítséget kértünk a fogyatékkal élők szervezeteitől, hogy milyen kérdéseket és hogyan tegyünk fel. Ekkor határoztuk el, hogy nincs különbség, tehát nem lesz külön fogyatékkal élőknek kérdőív, meg nem fogyatékkal élőknek. Mindenkit egyforma elven kezelünk, egyforma módon léphett be, ugyanazt a szolgáltatást tudjuk nyújtani, és sikerrel. Az, hogy Magyarországon nincs másik ilyen társközvetítő, most én azt mondom - lehet, hogy önző módon -, ne is legyen. Mert képzelje el, ha most minden megyében elindulnának, gomba módra szaporodnának, az azt eredményezné, hogy nem jönne létre egy országos adatbázis. A sok kicsi közvetítőcskék adatbázisai pedig nem átjárhatóak, nincs közöttük kapcsolat. Ha valaki most Ha a sors is így akarta, hogy ezt mi kezdtük el, akkor szeretném, ha országosan fejlődne és egy adatbázis maradna, amelyben mindenki igen hamar megtalálhatja társát.

- Honnan szerezhetnek tudomást Önökről az emberek?

- A Fejér Megyei Hírlapban is rendszeresen hirdetünk hétfőn szerdán, pénteken, nyilván a társkereső rovatban. Ott minden elérhetőségünk megvan, a telefonszámunk, akinek nincs internet hozzáférése, akinek pedig van, a Fejér Megyei Hírlap azt is megtalálja.

- Elégedett a média segítségével?

- Ez az egyik legnagyobb problémám, hogy ez az információ, hogy ilyen lehetőség van az emberek számára, ez nem jut el mindenkihez. Mindig megkérdezem, amikor hívnak bennünket, hogy honnan szereztek tudomást rólunk, és mondják, hogy böngésztek az interneten. Tehát, ha a tevékenységünk nagyobb nyilvánosságot kapna, akkor többen lennénk, ha pedig többen lennénk, hamarabb találna mindenki társat. Most nem az üzletember beszél belőlem, hanem a segíteni akarás szándéka.

- Arra esetleg nem gondoltak, hogy ki kellene bővíteni ezt az egészet? Tehát nincsenek kevesen, mint család ennek az irodának a működtetésére?

- Egy vállalkozást elindítani elég nehéz, nekünk sikerült elindítani. A negyedik évet éljük, mindig lépegetünk előre. Vannak ilyen konkrét terveim, ami éppen ilyen irányba mozdítaná el a társközvetítésünket. Mert a számítógép nélküli világból, amikor kezdtük a társközvetítést, sokat fejlődtünk, sokat tanultunk. A tavalyi év nagy lépése volt, hogy elkezdtük a fogyatékkal élőknek a társközvetítést. Ezt mindenképpen folytatni szeretnénk. Én nem azt nézem, hogy mit csinálunk jól. Azt ítélje meg, aki hozzánk fordul, hogy jó, vagy nem jó. Én inkább a hibáimat keresem, és rengeteg hibát fedezek fel a munkámban, mert lehetne tökéletesebb. A lehetőségeinket is keresem, és azt látom, nagyon sok új módszert lehet még bevezetni, éppen azért, hogy minél szélesebb körben váljon ismertté társközvetítésünk. Szeretnénk minél több emberhez eljuttatni üzenetünket, hogy a társkeresés nem szégyen, hanem egy nagyon is lehetséges út a boldogsághoz. Most ilyen tervek bevezetésén dolgozom.