2006. február 14. Kossuth Rádió Éjszaka Című műsora
Műsorvezető: Rékai Gábor
- Borbély úr, Ön azt mondta, hogy közel egy éve a fogyatékkal élők számára is végzik a társközvetítést?
- Igen.
- És ahogy tudom - Öntől persze -, egyedül vannak ezzel az országban, holott Kolombusz tojása. Amikor elolvastam, hogy Önök ilyesmivel foglalkoznak arra gondoltam, hát bizony, nem csak hogy micsoda jó ötlet, hanem hogy valóban, igazi szükségleteket elégíthetnek ki. Így van ez?
- Igen, ez valóban így van, hogy talán fel sem tudjuk mérni, és én sem tudtam, míg nem kezdtük el a fogyatékkal élőknek a társközvetítést, hogy mekkora elemi erővel tör fel belőlük az igény, hogy társra találjanak.
- Hogy jött az ötlet?
- Nem tőlem jött, hanem a fogyatékkal élők kerestek bennünket. Mi végeztünk korábban is társközvetítést - most már negyedik éve -, és ők jelentkeztek, hogy ők is szeretnének társra találni. Ebből kifolyólag nagyon nehéz egy féllábú fiatalembernek úgy társat találni, ha ezt nem célirányosan tesszük. Ők kezdeményezték.
- És egyáltalán az egész társkeresés egy borzasztó érzékeny lelki pozíció - ezt nyilván Önnek aztán végképp nem kell magyarázni - én meg el tudom képzelni, hogy amikor az ember ebbe a helyzetbe kerül, akkor miféle görcsökkel kell megküzdenie. Most ehhez járul, milyen fogyatékosság?
- A legkülönbözőbb félék: Mozgásproblémák, végtagvesztés, szemprotézis, nagyothallás, és természetesen halmozottság is, tehát beszédhiba és mozgáskorlátozottság, értelmi fogyatékosság.
- Maguk az illetők jelentkeznek, vagy a segítőik esetleg?
- Volt már olyan esetünk is, hogy a fiatal hölgy édesanyjával és a fiatalember édesanyjával beszélgettünk. A két anyuka beszélte meg a fiatalok találkozását. Tehát ők annyira fogyatékosak, hogy tulajdonképpen nem tudtak volna kommunikálni velünk, így a két anyuka hozta össze a randevút, és úgy tudom, a kapcsolat azóta is tart a két fiatal között. Egyébként általánosságban az a jellemző, hogy a társkeresők maguk jelentkeznek.
- Van valamilyen adatbázisuk, melyben szerepel az, hogy az illető esetleg elvesztette az egyik karját, vagy csak segítséggel tud mozogni és így tovább?
- Így van. Gondoljunk csak bele, hogy milyen gátlásokat kell leküzdenie egy fogyatékkal élő embernek. Ezért mi ezt az információt közöljük előre a társkeresővel, tehát mind a két féllel, hogy a másiknak milyen jellegű problémája van. Óriási segítséget adunk nekik ezzel, mert nem úgy kell kezdeni egy ismerkedést, hogy mindenki elmondja, hogy milyen problémája van, hiszen ezt már előre tudják. Innentől kezdve ugyanúgy ismerkedhetnek, mint bárki más.
- Milyen sikerekről, illetve kudarcokról tud beszámolni? Csak úgy ízelítőnek, hogy plasztikusabb képet nyerjünk a munkájukról.
- Ez egy nagyszerű dolog -és ezt szeretném hangsúlyozni - de az igazi sikert én abban látom, hogy ez nem egy rezervátum, tehát mi nem a fogyatékkal élőknek végzünk társközvetítést, hiszen ugyanazt a kérdőívet tölti ki mindenki. Ezért lehetőség van olyanra is, hogy aki nem fogyatékkal él, megjelöli, hogy ő alkalomadtán elfogad olyan társat is, akinek valamilyen fogyatékossága van. Tehát nem rezerváljuk a fogyatékkal élőket, és óriási siker az, hogy meghívnak bennünket házasságkötésekre, vagy tudatták, mikor megszületett az első baba egy házasságból. Már itt tartunk…
- Netán már keresztapa is volt már egy-egy helyen?
- Nem, nem még nem, de adott esetben nagyon szívesen leszek az is.
- Az is eljön előbb vagy utóbb szerintem!
- Higgye el, most hogy hallgattam az adást, nem nagyon tudtam figyelni, mert most is hívtak telefonon.
- Ne mondja! Éjszakai szolgálat van?
- Ez már inkább tanácsadás. Tudja, ez már nem csak egyszerűen társközvetítés, hanem valaki felhív, hogy neki milyen problémái vannak a partnerével. Egy hölggyel és egy úrral beszélgettem az előbb hosszabban. A hölgynek az a problémája, hogy nagyon szimpatikus számára a fiatalember, de úgy érzi, nem tudja szeretni. Fogyatékossággal él a hölgy, és - hát őszintén megmondom - lebeszéltem róla. Azt mondtam, hogy egy rossz alkuval kötött kapcsolat nem vezethet jóra. A fogyatékkal élőknek is ugyanolyan érzelmeik vannak, mint nekünk, és őt lebeszéltem erről a jelenlegi kapcsolatáról. Ajánlunk neki valaki mást. A fiatalembernek más jellegű problémája volt, úgyhogy vele is hosszasan elbeszélgettem.
- Mondja, valamilyen iskolája van mindehhez, vagy pedig egyszerűen a tapasztalat - ami adott esetben persze - három iskolával is felér?
- Én pedagógus vagyok. Művelődési központban is dolgoztam, így az emberekkel mindig volt, és ma is van kapcsolatom. Azt nagyon sajnálom, hogy a társközvetítői tevékenységhez elegendő a nyolc általános iskola is, hogy valaki az legyen, s tudomásom szerint sokan minden tapasztalat nélkül kezdenek el ilyen szolgáltatást. Nem ártana, valamilyen elvárásokhoz kötni, mert így nagyon sok magányos ember belefuthat a közvetítéshez nem értő kontárokba.
- Most finoman arra céloz, hogy nem mindenki ért ehhez az egész dologhoz, csak egyszerűen adatbázisokat, és „egy ember, egy ember” kiközvetítéseket csinál?
- Igen, és sajnos ezt halljuk másoktól, a társkeresőktől, akik máshol is próbálkoztak. Úgy nem lehet ezt csinálni, hogy valakiben nincs érzés, empátia. Ők inkább valami mást keressenek, de ne ezzel foglalkozzanak. Pedig gyakran észre sem vesszük, hogy mennyi a magányos ember közöttünk, környezetünkben, mert nem mutatják. Legtöbbjüknek nyomasztó a magány, a szeretet hiánya. Most, amikor itt Valentin-napról beszélgetünk, annak a jelentőségéről, nem baj az, ha megemlítjük, sokan élnek itt, akiknek nincs kit köszönteni, s nincs, akik őket köszöntsék.
- Hát ezért is hívtam fel.
- Néha gondolni kell arra is, hogy nagyon sokan szeretnének szeretni, csak nincs kit. Mi pedig ebben próbálunk segíteni, hogy mindenkinek legyen. Ha lehetne, én alkotmányban írnám elő, hogy alkotmányos jog legyen a boldogság és a szeretet.
- Ez a jámbor óhajok kategóriája, mert ugyanolyan jól tudja, mint én, sok dolog van, amiről az ember úgy gondolja, hogy jó lenne, ha akár jogszabályba lehetne biztosítani, de sem anyagi, sem egyéb szférákban, ez így nem működik. Mondja, valamennyire markánsan kirajzolódnak netán társadalmi csoportok - most nem a fogyatékosság szempontjából kérdezem, hanem úgy egyébként – akik Önnél megjelennek?
- Nem. Nézze a legidősebb társkeresőnk – ha a korukat nézzük – nyolcvannégy éves.
- Mennyi?
- Nyolcvannégy éves.
- Helyes, örök ifjú! Férfi vagy nő?
- Urak vannak és egyedül élő hetvenhat-hetvennyolc éves hölgyek. Már a fiatal korosztály – tizennyolc-tizenkilenc évesek – is társat keresnek, nem csak a fogyatékkal élők…
- Persze, persze, hát most már általánosan beszéltünk.
- Iskolai végzettség, foglalkozás tekintetében a városi jegyzőtől, ügyvéden, doktoron, református lelkészen át a segédmunkásig, mindenki lehet társtalan. Az sem számít, ha valaki egy eldugott kis faluban él, vagy egy nagyvárosban, vagy akár Budapesten is lehet valaki társtalan. Nincsenek markáns társadalmi csoportok, ez szerintem kortünet. Tehát kortól, nemtől, iskolázottságtól, lakóhelytől függetlenül jelentkező probléma.
- És testi állapottól független?
- Igen, testi állapottól is független. Ezt úgy szokták megfogalmazni az egyedül élők, hogy nem tűzhetnek kitűzőt a gallérjukra, hogy egyedül vagyok, vagy társat keresek. Ez egy nyomasztó dolog, amikor nincs fórum, nincs ismerkedési lehetőség, ahol valaki felé tudjanak lépni.
- Borbély úr, egyet hadd kérdezzek még! A többi társkereső intézmény nem foglalkozik fogyatékkal élőkkel, visszautasítja őket, miért ?
- Igen, ez valóban így van. Én azt hiszem, hogy talán azért nem vállalják – és ezzel nem akarom bántani őket -, mert lényegesen érzékenyebbek a fogyatékkal élők, és lényegesen több munkát jelentenek. Én azt mondom, inkább ne is vállalják, ha nem tudják úgy csinálni, hogy elégedettek legyenek a társat keresők. Még ha nem is azonnal találnak társra a fogyatékkal élők, de jól esik nekik beszélgetni, jól esik, ha egy randevúra el tudnak menni, és előbb-utóbb ezekből a próbálkozásokból nagyon komoly kapcsolatok szövődnek.
- Hát úgy legyen! Köszönöm szépen, hogy tudtunk beszélgetni, és hírt adhattunk minderről, amit Önök végeznek.
-Én köszönöm, viszonthallásra, jó éjszakát!
|